Magyar hidegvérű

EREDETE

A „hidegvérű” szó a német „kaltblüter” szó tükörfordításából került nyelvünkbe. A kifejezés nem az állat testhőmérsékletére, hanem vérmérsékletére utal. A hidegvérű ló, amely jellegében, főként erős csontozata, nagy izomtömege, dús szőrzete és lassúbb mozgása miatt jelentősen eltér az egyéb ló típusoktól, Nyugat-európai eredetű. A régészek többsége kialakulásukat a mai Belgium területén élő vadlóra (Equus robostus) vezetik vissza, míg mások az egységes ősnek a domesztikáció során kialakult változatának tekintik. Kialakulása már az ókorban keletkezett rajzokon is nyomon követhető, de szélesebb körű elterjedése a páncélos lovagok korára tehető. A nehézlovasság visszaszorultával ezek a lovak igen nagy szerepet töltöttek be a szállításban, mezőgazdaságban, bányászatban (bányaló) stb.

JELLEMZŐI

A hidegvérű ló külleme és testalkata jelentősen különbözik a melegvérű fajtákétól. A nagyobb testtömeg, a dúsabb izmoltság, a vastagabb bőr, durvább és dúsabb hosszúszőrök, a terjedelmes és burkolt izületek első látásra megkülönböztetik a hidegvérű, valamint a hidegvérű és melegvérű lovak keresztezéséből származó ún. „sodrott” lovakat. Feje testtömeggel arányos, a hidegvérű jellegnek megfelelően kissé burkolt, de nem durva. Nyaka középmagasan illesztett, közepes hosszúságú, általában igen jól izmolt, gyakran ívelt, estenként terhelt. A sörény, dús, kétfelé osztott. A mar és a nyak találkozása az ún. „baltavágás” elmosódott, a mar rövid, alacsony, széles, jól izmolt, a hátba fokozatosan megy át. A hát középhosszú, széles, jól izmolt. A kissé hosszabb hát kevésbé súlyos hiba, mint a rövid. Fara terjedelmes, erősen izmolt, csapott, barázdált. A nem elég izmolt „szimpla” far melegvérű ősökre utal, így törzskönyvből kizáró. Szügye széles, izmos, mély. Az elülső lábak esetében a jól izmolt, közepesen dőlt lapocka, a terjedelmes, burkolt izületek, a széles, gyakran dús hosszúszőrökkel fedett, közepes hosszúságú szárak, a gömbölyű bokák, a közepes hosszúságú de inkább rövid csüdök, a dús bokaszőrzet, a széles, terülésre hajlamos paták a jellemzőek. A lábszerkezet tekintetében oldalról a kissé hátraállított ún. „borjúállás” szemből nézve a „hegyfaltipró” lábállás gyakori, míg ennek ellentéte az ún. „franciás” állás szinte sohasem fordul elő. A hátulsó lábakon a fel- és alcomb igen jól izmolt, a lábvégeknél az elülső lábakhoz hasonló alakulásformát találunk. Lábai középhosszúak, sem a levegős „nyakigláb”, sem a túl zömök rövidlábú egyedek nem kívánatosak. Mozgása az utóbbi évtizedek szelekciójának köszönhetően sokat javult, ma már egyre kevesebb a rendellenes mozgású (kaszáló, csámpás) egyed.

Méretei
marmagasság bottal: mének 153-165 cm, kancák 150-160 cm,
marmagasság szalaggal: mének 165-177 cm, kancák 160-173 cm,
övméret: mének 200-215 cm, kancák 190-210 cm,
szárkörméret: mének 24-26 cm, kancák 23-24 cm.
Színe főként pej, szürke, sárga, fekete és a deres szín különböző változatai.

HASZNOSÍTÁSA

A hidegvérű ló nagy testtömege, nyugodt vérmérséklete folytán ideális igásló. Már kétéves korában fogatba tanítható. A betanítás valamennyi fajta közül a legegyszerűbb, már néhány alkalom elég, hogy utána megbízhatóan dolgozzon. Ha több napig nem fogják be, akkor sincs vele különösebb gond, a melegvérű fajtáktól eltérően. Magyarországon a lóhúsfogyasztásnak nincsenek hagyományai, de a Nyugat-európai piacokon a lóhús igen kedvelt, ára a marhahúsét meghaladja. Nagy tömege, dús szőrzete, sajátos alkata, nyugodt vérmérséklete, barátságos természete révén kiválóan alkalmas azoknak a ló kedvelőknek is, akik nem gazdasági célból, hanem kizárólag kedvtelésből tartanak egy-két lovat. Erre kiváló példákat találhatunk Angliában, Hollandiában és Észak-Németországban, ahol az igás célú hasznosítás visszaszorultával már-már kiveszőfélben lévő hagyományos hidegvérű fajtákat (shire, clyton, keletfriz, rajnai) a hobbytenyésztők karolták fel, hozták divatba, és tartják fenn ezeket a fajtákat.